Aggodalmas és sajnálkozó tekintetek követték minden mozdulatomat, ahogy a doktorral az oldalamon végighaladtam a kórház folyosóin. A betegek összesúgtak a hátam mögött, a nővérek bátorító mosolyokat küldtek felém. Szinte mindenki tudta, hogy ki vagyok. Igyekeztem a cipőm orrát bámulni, miközben az egyik régi, kedvenc dalomat dúdoltam magamban, de még így is zavart a nagy csönd, amit megjelenésem keltett. Látszólag a doktor sem volt hozzászokva az ilyen némasághoz, igyekezett beszélgetést kezdeményezni, ám az én agyamig nem jutott el a kérdése. Óráknak tűnt mire végre elértünk a nagy, fehér ajtóhoz, a második emelet bal folyosójának végén. Mielőtt benyitottunk, a doktor visszazavart pár kíváncsi nővért dolgozni, én pedig a vállam fölött hátrapillantottam. A legtöbben már visszatértek a dolgukhoz, beszélgettek, sétálgattak a folyosón, és csak néha vetettek egy-egy kíváncsi pillantást felém. A doktorra néztem. Magas volt, és nagyon fiatal, bizonyára csak pár éve dolgozott a kórházban. Gesztenyebarna szeme melegséget sugárzott, haját pedig egész rövidre nyíratta, talán azért, hogy ne zavarhassa a munkában. A férfi óvatos mosolyra húzta a száját, majd benyitott a szobába. Félre állt az útból, és beengedett, majd az ajtót bezárva ismét egyedül hagyott a Hölggyel, aki az asztalánál ült, és épp írt valamit, amikor beléptem. A Hölgy egy alacsony, középkorú nő volt, nagy szemüveggel és felkontyolt hajjal, pont amilyennek a könyvtárosokat képzeli az ember, és pszichológusként dolgozott a kórházban. Irodája hatalmas volt, falai világosbarnák, és amikor beléptem ide, mindig kávé illatát éreztem, pedig a Hölgy –állítása szerint- nem kávézik. Szó nélkül indultam meg a szoba közepén heverő barna kanapé felé, és közben éreztem a Hölgy tekintetét magamon. Ahogy helyet foglaltam, ő is leült velem szemben egy fotelbe, előre hajolt, és a szemüvege felől a szemembe nézett. Tőle balra egy kamera helyezkedett el egy állványon. A Hölgy mindig rögzítette a beszélgetésünket.
- Hogy érzed ma magad Blair? – kérdezte nyájasan, mire én lehajtottam a fejem, és a közöttünk álló dohányzóasztal mintáit kezdtem el vizsgálni. Túl akartam lenni rajta, minél előbb. Miután nem szóltam semmit, hátra dőlt a székében, és megigazította a szemüvegét. – Készen állsz? – fonta keresztbe a karját.
- Igen – bólintottam. A Hölgy ekkor felállt, és elkezdett babrálni a kamerával.
- Amilyen részletesen csak tudod, Blair. Minden apróság számít. Bármikor megállhatunk, ha úgy érzed – magyarázta közben hivatalos hangon, majd miután mindent beállított, felegyenesedett és rám nézett. – Minden rendben lesz. Segítünk. –bíztatott, majd rövid szünetet tartott – A neveddel kezdd!
Ahogy benyomta a felvétel gombot, elbizonytalanodtam. Nem tudtam, végig tudom –e majd csinálni. Egyenesen a kamerába bámultam, de nem mondtam semmit. Erőltetnem kellett magam, hogy megszólaljak.
- A nevem Blair Corne. – kezdtem elcsukló hanggal. – És ma elmesélem a történetem..
